Meguntam a felnőtteket

Ma kifejezetten hím soviniszta hangulatomban vagyok, megfűszerezve mindezt a meleg dolgaimmal. Szóval női olvasóimtól előre elnézést kérek. Az érzéseimet írom le, nem objektív igazságokat hirdetek.

Van két eszméletlen jó dolog abban, hogy a párom hím nemű. Az egyik az, hogy lehet vele értelmesen beszélni az érzésekről, és tud rá értelmesen reagálni. A belső (érzelmi) logikája számomra felfogható, így ki tudom találni, mi lehet benne, még akkor is, ha adott esetben fél kimondani. Érzései nem ötvöződnek érdekekkel. Felfogja, ha azt mondom, kicsit sok, és egyedül kell lennem. Tud szeretni elvárások nélkül. A másik dolog pedig az, hogy 2+2 sokkal izgalmasabb, sokkal több lehetőséggel bír, mint 1+3.

Ha változtathatnék a történelmen, furamód a zsidó-keresztény kultúrát tüntetném el, de még a gyökereinél. Nem az embereket, hanem magát a kultúrát. A parancsolataival, az emberképével. Rájöttem, hogy zsidó-keresztény Isten és emberkép valójában borzasztóan primitív. A valóság, a teremtés, és a Teremtő sokkal gazdagabb annál, mint amit a Biblia lapjain összehordtak. Szóval, ha a kinyilatkoztatás forrásait keresed, akkor ne az írást meg a hagyományt túrd, hanem végre nézz bele a szívedbe, ott van mindennek a gyökere.

Ha ez a meleg dolog nem lenne annyira borzasztónak kikiáltva (köszönhetően a zsidó-keresztény felfogásnak, ami a civilizáltnak nevezett értékrend alapja), akkor simán lehet, hogy a férfiak nem lennének annyira megbolondulva a nőkért, mert egymásban is mernék keresni az örömüket. A nők hatalmának alapja, hogy a férfiak függnek tőlük. Erről szól az a sok ezer női praktika, amivel a férfiakat manipulálják. Szóval, ha ez a függés alább hagyna, vagy netán megszűnne, akkor a nők ugyan mit tudnának kezdeni az idióta praktikáikkal?

Rájöttem, hogy én nem tudok a nőkre egyenrangú félként tekinteni. Az életbe megvan a feladatuk, de ebbe a feladatba én nem kívánok belefolyni, és ők se folyjanak bele az én dolgomba. Nem kívánom bevonni őket a döntéseimbe, igazából még a véleményükre sem vagyok a legtöbbször kíváncsi. Elveszett lennék, ha a nők elvárásainak akarnék megfelelni.

Tele vagyok gyermeki lelkesedéssel, változékonysággal, kreativitással, spontaneitással, dilis, őrült, olykor infantilis dolgokkal. Egy nő azonban ezekben nem képes meglátni az értéket, a szépséget. Egy nő számára a férfi legyen felnőtt, megbízható, biztonságot teremtő, célra törő, uralkodó, s ha nem az, akkor nem kaphatja meg a nőt. Lehetőleg minden gyermeki tulajdonságot veszítsen el. És a férfi, aki függ a nőtől, olyanná válik, amilyennek a nő látni akarja. Én viszont nem kívánok ilyen lenni. Nem kívánok egyetlen idióta női elvárásnak sem megfelelni. Megismerkedem egy sráccal (sráccal, és nem pénisszel rendelkező nővel), akkor őt is és engem is a kíváncsiság hajt, megismerni akar, nem megváltoztatni. Ellenben egy nő…

Szerintem alapvetően a nők formálják a társadalmat, mert ezt a sok idióta elvárást ők generálják, és férfi, mivel függ a nőktől, vállalja a megfelelést. Függés szempontjából teljesen világos: a férfiak a gyengébbik nem, és ezt a nők alattomos módon kihasználják. Engem azonban nem tudnak bevonni. Nem függök tőlük.

Egy olyan dolog, egy olyan összefüggés felismerése zajlott le bennem, ami, azt hiszem, olyan jelentőségű, mint amikor felírjuk a jó egyenletet. A kérdés tehát innentől kezdve, hogyan oldhatom meg.

Ahogy alakultak bennem a dolgok az elmúlt évek során egyre közelebb jutottam annak meghatározásához, hogy mi az, ami ténylegesen, fizikailag vonz, és mi az, amiről csak azt hiszem, hogy vonz. E kettő nagyon különböző, mert amiről azt hittem, hogy, kiderült, hogy valójában mégsem, vagy nem úgy. Most pedig oda jutottam, hogy rájöttem, hogy igazából azok a fiúk/lányok (mindkettő!) izgatnak engem, akikben megvan a ribancos exhibicionizmus, akiknek az ereiben ribanc vér folyik.

Sokat gondolkodtam már önmagam szexuális frusztrációinak kérdéskörén, de azt hiszem, egyre közelebb vagyok. Annyira világosnak tűnik jelenleg ugyanis az, hogy mivel én magam tele vagyok szexuális gátlásokkal, nyilván azokhoz vonzódom igazán, akik sugározzák magukból a szexualitást.

Nagy keresztem, hogy minden ribibe belehabarodom, ha embernek néz engem. Ez egy komoly probléma, mert ezek az emberek ritkán, leginkább soha nem tudnak mit kezdeni az érzelem dús, szerelmes lényemmel. Ekképpen mindig csalódás az osztályrészem.

Jelenleg nem tudom, mi lehet ennek az egyenletnek a megoldása. Majd idővel talán kiderül. Vágyom mostanában valamiféle párkapcsolatra. Jó volna egy olyan emberrel megélni ezt az egészet, akihez vonzódom is. Ilyet még nem próbáltam. Vigasztaló, hogy egyesek szerint úgy is kurvából lesz a legjobb feleség...

Valahogy úgy képzelem el az emberi lelket, mint egy csomó fényes gömb, mint egy csomó karácsonyfadísz. Minden egyes gömb tartalmaz valamit, vagy valakit, ami/aki fontos nekem. És ezek határozzák meg összességében azt, aki vagyok.

Amikor szerelmes leszek, születik egy új gömb, melynek fénye beragyogja az egész lelkemet, és minden gömbről ez a fény tükröződik vissza. Aztán amikor valami miatt ez a szerelmi érzés összetörik, megszűnik a gömb kiemelt státusza, belehelyezkedik az egészbe, az egésznek a része lesz, a fénye szétosztódik. Nem szűnik meg, de beleolvad az egészbe. Ez a folyamat a szerelmi fájdalom. Szétoszlik a fény, amiben addig minden mást láttam. Akit szerettem, mindörökre bennem marad, de nem, mint a legkiemeltebb gömb, akinek a fényében minden mást láttam, hanem, mint az egész része.

Ilyesmi lehet a halál is. Ha valaki, hozzám közelebb álló ember hal meg, akinek kiemelt státusza volt, akkor az ő fénye is szétoszlik bennem, és az egész részévé válik.

Talán épp ezért divatos az a nézet, hogy a teremtő erő nem más, mint az összes lelket egyesítő lény, és a lélek ehhez tér vissza a halál után. Az egész részévé válik. Ezzel azonban nem teljesen értek egyet. Bennem valóban így csapódik ki pl. a szerelmem elvesztése is, de ettől az a személy, tőlem függetlenül, tovább él. Én szerintem a halál után is így van. A lényem részévé válik, aki meghal, egyesül bennem az egésszel, de ettől függetlenül ő tovább él.

Tetszenek a lélek gömbök. Ez a kép mostanában elég gyakran eszembe jut…

Összességében lassan Hitler véleményét fogom osztani a melegekkel kapcsolatban. Irtsuk őket. Ki merem jelenteni, hogy az a közeg, amit létrehoznak, emberiség ellenes. Nem tudom, hány ezer ember ment tönkre attól, hogy belekerült ebbe a világba, és felőrölte. Persze, mondhatjuk, hogy mindenki maga dönt, de ha a környezetében mindenki egy adott utat követ, előbb-utóbb barátunk is kénytelen lesz ennek az útnak a részesévé válni, mert nem lát mást.

Nem tudok jót mondani erről a világról. Semmi jót. A lélek halála az, ami ott megy. Elértem azt az állapotot, hogy beléphetek a „nagyok” kapuján, s miután körülnéztem az előcsarnokban, elkezdett fojtogatni a bűz, ami ott van. A rothadás szaga ez, és itt maga az ember rohad.

Nekem nem fér a fejembe, hogy itt tényleg minden a szexről szól? De komolyan, ez már fáj. Azt látom, hogy már 20 évesen elsorvadt szívű emberek, akik alávetették magukat a test bálványának, keresik a… mit is? Mert erre a kérdésre már nincs válasz. A tökéletes férfit? Mi az, hogy tökéletes férfi? A válasz erre kasztonként más és más, de csak fizikai paramétereket tartalmaz. Szomorú, de ki kell mondanom, ezeknek az embereknek nincs elképzelésük a szeretetről. Sem cselekvő, sem szenvedő módban nem tudják feldolgozni azt, amit a szeretni ige jelent.

Lehet, hogy egy ultra jóképű pali vagyok, és a konditeremnek hála, lehet, hogy a testem is rendesen konvergál az ideálishoz, de ettől még nem fog felállni a farkam, már bocsánat, sem a hímek, sem a nőstények tökéletes példányaira. Az alap vonzalmon túl igényem van arra, hogy szerethessek, igényem van arra, hogy szeretve legyek ahhoz, hogy testben is kívánjam a másik embert, és ez az igény NEM DEVIANCIA, sokkal inkább deviancia ennek az igénynek a hiánya, mely hiányt ti, mélyen tisztelt melegek, a szexrandista életfilozófiátokkal nap, mint nap bemutattok. Soha nem leszünk egy vérből valóak.

És igen, elegem van abból, hogy ilyen kiégett, egybites érzelmi szarkupaccá formáljátok a gyerekeket, akik naivan és ártatlanul bekerülnek közétek. Amit végigcsináltok velük, azért mindegyikőtök gázkamrát érdemelne. Senkinek nem fáj az, hogy a legtöbb srácból köztetek 16 éves korára kivesznek az álmok? A világotok dinamikája annyira primitív, annyira egydimenziós, hogy valszeg egy hangyának nem okoznak gondot felfogni a lényegét, de hogy ezt a dinamikát kell minden közétek kerülőnek választania, mert nincs más, na ez az, ami emberiség ellenes. Anathema sit.

Tulajdonképpen minden vég valami újnak a kezdete is egyben. És ez a tény mindaddig fennáll, amíg az idő múlása meg nem szűnik. Vég és kezdet. Valami megváltozott. Valami más lett.

2005-re datálom az első olyan döntésemet, amikor nyitni mertem – teljesen önállóan – egy vadidegen közeg felé. Már hónapok óta azon depiztem, hogy senkim nincs, és Zé mondta, hogy nyitnom kellene új emberek, új közösségek felé. És mivel a vallási közeg akkor épp nem volt a legjobb (azután meg pláne nem), az egész augusztust a HP olvasásának szenteltem, és annyira rákattantam, hogy elkezdtem neten hasonló érdeklődésű embereket kutatni. Így jutottam el a varázslókhoz. Ez már lassan 7 éve volt. Hét év alatt állítólag az ember teljesen megváltozik. Megálmodtam egy karaktert, egy ideált, amivel akkoriban a leginkább azonosulni tudtam, és én vettem annyira komolyan ezt az egészet, hogy meg is akartam valósítani ezt az ideált. Részint, vagy egészen? azzá váltam, ami/aki lenni akartam. És nem mondom, vannak ennek az ideálnak olyan momentumai, amik a mai napig vonzóak a számomra, de egészében már rég elhagytam, mint ahogy a varázslókat is. Rabbot nem létezik többé. Én már nem akarom, hogy létezzen. Az már nem én vagyok.

2009 gyökeres változásokat hozott a számomra. És ezekkel a változásokkal új ideál született meg bennem (vagy egy régi tért vissza, amit addig elnyomtam?), új kép, új felismerések, új utak. Megszületett a kamasz srác, Váradi Krisztián Tamás. Az ő nevével írom e blogot is, de ő nem csak az írói álnevem, hanem jelen életem ideálja is. Rabbotot egy mesehős, egy kitalált, de létező karakter ihlette, VKT már teljesen belőlem jött ki, a saját belsővilágom szülte meg. Hogy ez mekkora változást jelent? Felmérhető onnan, hogy a varázslók közül szinte minden egykori barátomat elvesztettem. Úgy hiszem, nem tudnak ezzel a változással mit kezdeni. Úgy hiszem, én sem tudok velük mit kezdeni, mert ők még mindig Rabbotot keresik bennem, ami érthető, hisz annak ismertek meg.

Az ideáloknak nagyon nagy erejük van. Úgy gondolom, hogy ténylegesen azzá válhatsz, ami az ideálod. Megkapod azt, amit megkívánsz. Én is megkaptam.

Váradi Krisztián Tamással azonban nekem is sokkal nehezebb dolgom van, nem csak az (egykori) barátaimnak. Nem olyan éles kép ez, mint Rabbot volt. Alakul, változik velem együtt. Nem vagyok pszichológus, de az a tippem, hogy most kezd kialakulni az igazi személyiségem. Itt már nincsenek szavakkal kimondott elvek, sokak által ismert képek, ahova ezt az egészet el lehet helyezni, mert bennem sem léteznek ilyenek. Nincsenek szabályaim. A nulláról elindulva, lépésről-lépésre ismerem fel, vagy vetem el egy-egy elv/szabály/törvény fontosságát, de nincsenek keretek, nincs józan ész, nincs határozott játéktér és nincsenek felettesek sem. Nem is lehetnének, hisz az a bizalom, hogy elfogadom a másik véleményét, csak pár embernek adatik meg, és mindenki más ellenségnek tekintendő, aki más nótát fütyül, mint én (itt jelentkezik a legdurvábban talán a kamasz énem).

Mégis, örülök VKT-nak. Mert ő már tényleg az enyém, ő már tényleg én vagyok, és éppen ezért, ő bele bármit beleálmodhatok, még akár azt is – majd egyszer – hogy felnőjön.

Teremtőm tenyerén és mégis távol tőle. Az erő, amit megtapasztalása adott, életre szóló, olyan forrás, amiből mindig meríthetek, mégis most egy kicsit távol kell tartanom magamtól, mert ha közel engedném, s hagynám, hogy az élmény eluralkodjon rajtam, azt hiszem, bekattannék. Részben másban keresem lelkem rezonanciáját.

Egy újabb fordulat. Sikerült rájönnöm mi bennem ez a hatalmas elvágyódás a másholba. Miért gondolom azt, hogy máshol, más kultúrában, boldogabb lennék. Igazából nincs bajom a hellyel, nincs bajom az országgal, de az engem körülvevő emberek mentalitása, nos, az hagy maga után némi kívánni valót. Egy kicsit sok népemnek ez az alapvetően pesszimista, önértékelési problémákkal átitatott életvitele. Az az igazság népem, hogy egy feneketlen kút vagy. Újra és újra erőt gyűjtök, hogy megtaláljam a pozitív dolgokat, újra és újra felépítem magamban a remény és a lehetőségek tartóoszlopait, s ebből fakadóan tudok újra és újra támogatni, lelkesíteni, magammal ragadni embereket. A problémám ott van, hogy sokszor ez a belső fény, ami bennem van, és amit kiárasztok, egy olyan önértékelési fekete lyukkal találkozik, amiben e fény újra és újra elhalványul, kialszik. Mint egy fekete test, ami mindent elnyel (abszorbeál), de semmit nem sugároz vissza (nincs emisszió). És azt remélem a másholtól, hogy ez a belső fény, amit kisugárzok magamból, nem csak abszorbeálódik a környezetemben, hanem mások fényével összefonódva emittálódik is. Nagyon nagy igényem lenne erre, úgy érzem, ez tudná igazán rezonancia közeli állapotba hozni a lelkemet.

Úgy hiszem, erre a rezonanciára igényem is lenne, mert így is elég sok dolog vesz körül, ami nap, mint nap enni kér, és ezek fenntartásához nehéz mindig újra és újra felfedezni a belső erőt. Bár azt írtam, hogy nem akarok kötöttségeket, aztán rájöttem, hogy így is ezer kötöttségem van, valójában sohasem dőlhetek hátra, hogy ez most kész. Mert mindenért nap, mint nap tenni kell. Gondolhatok itt a kondira, az éneklésre, a matek-fizikára. Szóval ez nem olyan, hogy szép formás testet akarok, és akkor kondizok, és elérem, és akkor hátradőlhetek, hogy ez megvan, mert ha leállok, akkor elveszítem. Ugyanez a több is. Szóval vagy fejlődsz folyamatosan, vagy elveszítesz mindent. De még mindig inkább ezek a kötöttségek, mint az anyagi kötöttségek, mert azok ténylegesen nem fejlesztenek, leginkább csak leépítenek.

Nem szoktam politikáról blogolni, mert egyrészt nem érdekel, másrészt mert saját válaszaim keresésének nem sok köze van a politikához. Most azonban mégis feszít néhány gondolat, amelyeket le kell írnom. Nem vagyok sem jogász, sem politológus, sem történész, szóval nem valami vitathatatlan, forrásokkal és statisztikával alátámasztott objektív igazság megfogalmazását és kinyilvánítását várd tőlem, sokkal inkább az érzéseimet a témában.

Szóval itt van ez az Alaptörvény nevű szutyok, ami az Alkotmány nevű szutyok helyébe lépett. Vettem a fáradságot és utána olvastam, hogy az Alkotmány ősét a Rákosi-rendszerben csinálták, méghozzá úgy, hogy – az önmagukat itt felejtő szovjet békehozók erejével – a kommunisták szépen felszalámizták az összes politikai erőt. 1947-ben a kékcédulás csalásokkal végre nyertes párt lettek, de így is csak a parlamenti mandátumok közel negyedét tudták megszerezni, majd még két év megfeszített munkájával – a szalámi taktika megkoronázásával – elérték, hogy az 1949-es választásokon már egy stabil kétharmados (70%-os) erőfölényben voltak, s így tudták létrehozni és elfogadni az Alkotmányt. Szóval azt az utált komcsi Alkotmányt, ami néhány nappal ezelőttig hatályos volt (bár jó pár módosításon átesett az elmúlt 60 év során), egyetlen párt hozta létre.

Oké, aláírom, hogy a FIDESZ-KDNP nem kékcédulás csalásokkal, megszállók erejével, és szalámi taktikával érte el, hogy kétharmados erőfölénye legyen, hanem leginkább azzal, hogy az előző vezetés olyan mértékig felbaszta a nép agyát, hogy mindenki úgy volt vele 2010-ben, hogy bármit csak ezt NE. Szóval a kétharmad nem a jelen vezetés érdeme, hanem leginkább az előzőek elküldése melegebb éghajlatra (jah, jöhetnének az Alterba, ott úgy is meleg van :P). Ugyanakkor az a tény, hogy az Alaptörvény nevű szutykot is egyetlen párt hozta létre, hord önmagában – ránk, magyarokra nézve - némi történelmi groteszkséget. És itt gondolhatok Mohácsra, vagy akármire, ami szépen bizonyítja, hogy a magyarok képtelenek az együttműködésre, és minden nagy változás nálunk az erősek erőfitogtatása is egyben, hogy ők jól megmutassák, hogy nekik van igazuk.

Nem is tudom, hogy van-e egyáltalán elvi lehetőség arra, hogy nekünk, magyaroknak egyetértésben született alkotmányunk legyen. Jelen kondíciók mellett nem igazán hiszem. Mert most tegyük fel, hogy a következő évtizedekben lesz majd egy politikai erő, ami a FIDESZ ellenzéke lesz, és mondjuk a nép kiakad a FIDESZ-re, és nekik ad kétharmados hatalmat, akkor majd azt fogjuk végig nézni, hogy ők milyen alkotmányt csinálnak, és hogyan ítélik el az „előző rendszer”, vagyis a FIDESZ-féle alkotmányos hatalom bűnöseit. És mondjuk ez így megy még párszáz évig, hogy évszázadonként kétszer új alkotmányunk lesz, aztán csak kifejlődik a népben, hogy ez így nem jó, és végre az alapmentalitásunk megváltozik (vagy jön közbe pár mindent elsöprő háború, válság, katasztrófa, ami úgy is a feje tetejére állít mindent). Mindebből azt akartam kihozni, hogy nem lennék meglepve, hogy ha néhányszáz év múlva a történelemkönyvek ezt a kort az „egypárti alkotmányok korának” neveznék el.

Asszem nálam mégis Freud bácsi győzött. Ugyanis a nagy és megoldhatatlan problémák mögött összesen egyetlen kérdés húzódik, ami megoldásra vár: a szexuális frusztrációim kérdése. A kérdést eddig azonban rosszul tettem föl. Valahogy mindig is a háttérbe szorítottam. Valahogy úgy gondoltam, hogy ha megtalálom a megfelelő embert, akibe szerelmes leszek, vele úgy is minden működni fog. Ez pedig mára teljesen tévesnek bizonyult.

Hosszú út volt ez, mire idáig eljutottam, s most sem vagyok bölcsebb és tapasztaltabb, mint egy kezdő tini. Talán a legnehezebb dolog, de ennek megerősítéséhez a Pszichológus kellene, az volt, hogy rájöjjek, hogy az, amit szépnek látok, nem feltétlenül, sőt általában nem egyezik azzal, ami szexuálisan vonz. Pontosítom ezt a dolgot: akibe szerelmes lettem, az a legtöbb esetben nem vonzott szexuálisan, és akik szexuálisan vonzottak, azokba a legtöbbször nem lettem szerelmes. Itt most nagyon fontos, hogy azt fogalmazzam meg, amit tényleg érzek, és ne valami abból kikövetkeztetett okosságot.

Mit is nevezek szerelemnek? Van egy érzés, ami akár 5 perc alatt megszületik, és ha megszületik, és nem teljesedhet be, mindenképpen nagyon fájdalmas, és napokba, hetekbe, hónapokba telik, hogy távozzék. Nem is távozik soha igazán, csak megtanulok együtt élni a be nem teljesedés tényével. Ez pont olyan, mint leszokni a dohányzásról. Nem lehet. Csak meg lehet tanulni élni cigi nélkül. Nos, legalább két dolog kell ahhoz, hogy ez az érzés kialakuljon bennem. Egyrészt meglássak a másikban egy olyan szépséget, amit magamban soha nem sikerült (ez főleg akkor dominál, ha srácba leszek szerelmes), és felfedezzem egy közös jövő lehetőségét (ez főleg akkor dominál, ha lányba leszek szerelmes). Ezen kívül még nyilván számtalan dolog kell, amiket számba sem tudnék venni, de ez a két momentum mindenképpen megemlítendő.

A szépség iránti vágy. Na, igen, az örök probléma. A lánnyal való szakítás óta, hű, az már vagy két és fél éve volt, teret kapott a tisztázatlan múltam, a soha ki nem mondott érzéseim felszínre törtek. Emlékszem, az egyik, ami kibuggyant belőlem, az önundor volt. Ez egy nagyon mélygyökerű dolog, és milliószor írtam már róla (főleg a korábbi blogjaimon). Persze nyilván, az elmúlt két és fél évben rengeteget tettem, és ezután is tenni fogok azért, hogy ezt az érzést elviselhetővé faragjam, hogy sikerüljön magamban is felfedeznem legalább a szépség morzsáit. Hangsúlyt nem a jövőm keresése, hanem a múltam tisztázása kapott. És ez azóta is tart. Önmagam békéjét szeretném igazából megtalálni. És lehet, hogy tévedek, de ma azt gondolom, hogy az vonz a srácokban, az a szépség, amit önmagamban sosem tudtam felfedezni (szépség jelent itt most külsőt és belsőt).

Érdekes ez a jövőkép kérdése is. Szerintem a párkapcsolatban az egyik legnagyobb összetartó erő a közös jövő építése. A két ember együtt küzd közös álmaik megvalósulásáért. Nekem jelenleg azonban nincs jövőképem. Amikor szerelmes leszek, akkor persze valamiféle jövőkép automatikusan kialakul, de ez teljesen véletlenszerű, a másik álmaihoz igazodó. Nekem kábé tökmindegy alapon. Egy másik végletet éltem meg akkoriban, amikor összejöttem a lánnyal. Ez egy fontos dolog, mert akkor viszont totál a jövőben éltem. Minden nap avval keltem, avval feküdtem, hogy igen, elérem, beteljesedik, olyan szép életem lesz, családdal, házzal, kutyákkal, csak miért nincs már meg hozzá a „királynő”. És bár nagyon szerettem a lányt, de ki merem jelenteni, hogy a szerelem kialakulását is, és a mellette való kitartásomat is motiválta ez a megálmodott jövőkép.

Azóta egyszer, az elmúlt két és fél évben szerelmes lettem egy lányba. Nagyon durván, nagyon vadul. Ugyanazzal az erővel, ahogy a srácokba szoktam. Valahogy vele születtek álmaim. Amik persze aztán össze is törtek, de meg lehet tanulni együtt élni a be nem teljesedés tényével.

Térjünk rá a szexuális vonzalom kérdésére. Soha nem volt az érzéseim számára szempont az, hogy akibe szerelmes leszek, ahhoz szexuálisan is vonzódjak. Se fiúnál, se lánynál. Viszont mindkét nemből találkoztam már olyan emberrel, aki felé éreztem szexuális vonzalmat, csak épp nem lettem beléjük szerelmes.

Van egy hipotézisem. Mind a szerelmi vonzalom, mind a szexuális vonzalom bizonyos értelemben fejleszthető. A minták, amiket a szépséghez társitok befolyásolják, hogy kit látok szépnek. Ugyanígy a képek, amikre koncentrálok önmagam kielégítése közben nagyban befolyásolják, hogy mi az, ami megragadja a szexuális fantáziámat. Ez a kettő viszont elég rendesen el van szakadva bennem. A vakmerőségi mércém csúcsa az lesz, amikor majd őszintén merek írni ezekről a mintákról, illetve képekről, de az nem most lesz.

Van egy másik hipotézisem is. Az ízlés fejlődik. Mindig is édesszájú voltam. Gyerekként azonban minden szart magamba tömtem, ami édes, mert édes, és jó. Mára azonban el tudom választani, hogy mi az, amit tényleg szeretek, és mi az, amit kevésbé. Ugyanígy lehet ez a szexualitással is. A finom részletek, gondolom én, csak egy idő után tisztulnak le. Jelenleg azonban ott tartok, ahol gyerekkoromban az édességekkel. Még elég nyers bennem ez az egész. Nem is tudok most erről többet írni. A problémát fülön csíptem, de nyilván az ezzel kapcsolatos jelenségeket még hosszú-hosszú idő lesz helyre tenni.

***

Önmagam megoldása azonban nem csak ez a terület, hanem az élet más területei is. Többek között ez a munka, jövő, anyagi „javak” kérdése, mert itt is történt bennem egy nagyon fontos felismerés.

Gyűlölöm a kötöttségeket. Itt a válasz miért nem motivál sem ház, sem autó, sem egyéb pénzen megvehető „álom”. Mert ezek mindegyike egy rohadt nagy átverés. Szóval mittomén, nem az van, hogy, mondjuk, vágyom egy autóra, és akkor gyűjtök rá, melózok, hogy legyen, és akkor megveszem, és akkor hátradőlhetek, hogy megvan az autó. Még az sem lenne gáz, hogy benzint eszik, mert amikor autózni akarok, akkor dolgozok, hogy legyen benzinre pénz, ha meg épp leszarom, akkor leszarom. Mondhatnám azt, hogy egyébként meg „nem kér enni”. De sajnos igen, kér enni, mindig, minden hónapban kér egy csomó egyéb kötelező fizetendő baromságot. Szóval ez az autó dolog egy rohadt nagy átverés, ha megveszed, onnantól hónapról hónapra etetned kell, vagyis nem teheted meg azt, hogy most nincs kedvem annyit dolgozni, és akkor kevesebbet keresek, mert az autót etetni kell. Ugyan ez van a házzal is, meg a gyerekkel is (ha rosszmájú lennék, akkor a nőt is ide sorolnám :P). Nem lehetek onnantól szabad, hogy ilyen dolgok kerülnek a birtokomba.

Eddig ez volt az álláspontom. Ez most sem változott, csak emögött volt egy nagyon genyó hipotézis. Hogy nem létezik olyan munka (munkahely) ezen a földön, amit igazán szeretnék. Tegyük fel, ha lenne egy olyan munka, amivel keresek, és szeretem, akkor nem lenne kérdés, hogy csinálom-e, hiszen szeretem. Ha valamit szeretek, pl. előadást tartani, akkor nem zavarnak azok a kötöttségek, amik azzal járnak (hogy pl. akkor is be kell mennem, amikor épp álmos vagyok, vagy nincs kedvem, fel sem merült bennem, hogy ne menjek be). Az a baj, hogy nekem a munkáról csak ez a kapitalizált undormány jut eszembe, amiben majdnem másfél évig voltam, és azzal úgy vagyok, hogy inkább a halál. Ha azonban létezne valami olyan, amit tényleg szeretek, és egyfajta állandóságot biztosít az a munka az anyagiak terén, akkor végül is miért ne jöjjenek olyan dolgok is, amik mindig kérnek enni. És azt hiszem, ez bennem egy hatalmas méretű szemléleti fejlődés.

Nem, nincsenek anyagi álmaim, nem motivál semmi, hogy sürgősen munkám legyen, ami fix jövedelmet biztosít. Viszont örömmel töltene el, boldog lennék, ha megtalálnám, mondjuk így, álmaim munkáját. Ez sokkal többet jelentene számomra, mint bármilyen materiális dolog. Nyilván egy ilyen munkának lennének materiális eredményei, de nem az a lényeg. A lényeg az, hogy a hétköznapjaimat valami olyan dolog töltené ki, amit szeretek, ami örömöt okoz, boldoggá tesz.

Ja és íme az újévi fogadalmam: mindent csinálok tovább ugyanúgy, ahogy eddig, mert úgy érzem, jó úton haladok.

A fő probléma a következő: akárhányszor találkozom valakivel, aki megmozgatja a fantáziámat, aki több réteget megérint bennem, aki beindítja a vágyakozásomat és az álmodozásomat, és az illetőnek én mégsem kellek, akkor ezt a tényt úgy kezelem, hogy én vagyok a szar, hogy én vagyok a kevés, és azt érzem olyankor, hogy ha másképp néznék ki, mások lennének a számokkal leírható paramétereim, akkor én is kellenék neki. Magam ellen fordítok minden ilyen elutasítást, és ez nem jó.

Gondolatkísérlet. Tegyük fel, hogy minden külső paraméterem ideális lenne. Azt kell mondjam, most itt elsősorban magamnak, hogy akkor sem lenne ez másképp, akkor sem kellenék, mert sosem a külsőmmel volt a gond. Ez csak az én paranoiám. A legnagyobb gond ott van, hogy egy felszínes világban élek, és ebben a világban sem önmagamat, sem a másik embert nem kezelem tárgyként. És ez ijesztő, rémisztő. Érzésekről beszélek ott, ahol mindenki állarcot hord. Őrületről beszélek ott, ahol mindenki a normálist keresi. Kinyilvánítom azt is, amikor céltalan és elveszett vagyok, gyenge és reményvesztett, mint ahogy azt is, amikor erőtől és tervektől duzzadó, optimista és magabiztos. Megélem az érzéseimet ott, ahol mindenki el akarja azokat rejteni. Mégis mi a szent szarra számítok? Ha „sikeres” akarnék lenni, nem egy új külsőre, hanem egy felszínes, pénz- és szexorientált belsőre lenne szükségem, de akkor már nem önmagam lennék. Pedig ez a másik problémára is választ adna: ha ilyen lennék, akkor nem kellene, hogy másoknak kisebbségi komplexusa legyen velem szemben. Mert amikor szembesülnek azzal, hogy ki vagyok, hogy mikkel foglalkozom, akkor gyakran láthatóan zavarba jönnek és bizonygatni akarják, hogy ők is valakik, és fel sem merül bennük, hogy előttem nem kell bizonygatni semmit, mert én az embert keresem, aki bennük lakik.

És most jöttem rá, hogy miért a tinikkel tudok a leginkább egy húron pendülni, miért az ő társaságukat keresem, miért köztük tudom igazán jól érezni magam: mert ők azok, akik még nem problémáznak azon, hogy ilyen vagyok. Ők azok, akik még tudnak azzal mit kezdeni, ha épp depis vagyok, vagy őrült. Ők még nem bújnak el a negatív tapasztalataik miatt a sztereotípiáik mögé, amikor szembesülnek egy-egy, vagy több-több nem normálisnak nyilvánított dolgommal. Ők azok, akik, mint én, képesek az első pillanattól kezdve befogadni a másik embert, és nem kell hónapokig ismerkedni ahhoz, hogy a szívük is megnyíljon. Örülni tudnak, ha adok magamból valamit, és nem azon kattognak, hogy ehhez képest ők mennyire kevesek.

Bocsi felnőtt világ, de nem én vagyok a hunyó. A probléma nem az én készülékemmel van, hanem a tiétekkel.

Pokol vagy mennyország? És amikor úgy érzem, hogy egyetlen hajszál választ el a totális őrülettől, felfedezem az igazság reményt fakasztó sugarait.

Nem én vagyok a hunyó.

Mindenki kigúnyolta. Mindenki, a hozzá legközelebb álló emberektől eltekintve, a napi betevő cirkusznak tekintette kínszenvedését. Ő azonban tudta, hogy amit tesz, az nem a rajongói táborának szélesítésére szolgál, hanem annak a Valakinek a szavait követte, Aki mindvégig benne élt. S a sötétség pillanataiban egy egyszerű lánynak, Veronikának a hite hozott reményt.

Néhány hónappal ezelőtt beleszerettem a világ legproblémásabb tinijébe. Ó, mielőtt félre értesz, ez a kapcsolat erősen plátói volt, hiszen még csak nem is találkoztam vele. Azt hittem, megmenthetem, azt hittem, hogy a bennem levő szeretet meggyógyíthatja őt. Magával rántott a mélybe. S egy idő után már nem találtam a kivezető utat. Hónapokig az őrület arénájában vergődtem, amíg sikerült felfedezem néhány kulcsfontosságú igazságot. Mintha ez időre alászálltam volna a poklokra. A Pszichológus szerint ez a fiú rengeteg dologra megtanított. Nem, nem a pengére gondolok, mint problémamegoldó eszközre. Az az őrület hozadéka volt.

A legfontosabb, amit tőle megtanultam, hogy ne akarjak senkit megmenteni. Elég, ha szeretem a legjobb képességeim szerint. Feláldozhatom magam az őrület oltárán, de csak akkor, ha ezt nem önmagam értéktelenségének átélése miatt teszem, hanem azért, amiért egykoron ő is tette.

A fiú által jöttem rá például, hogy vannak értékeim, s bár ezekhez nem ragaszkodom, nem ezek által akarok valaki lenni, mégis jó érzés valamennyire látni ezeket.

Már nem akarom őt megmenteni. Szeretem a hülye kölyköt, de annak, aki. Leoltom, ha kell, vagy vígasztalom. Mellette állok, de még egyszer nem akarom beáldozni önmagamat érte. Ez nem requiem egy álomért, hanem maga a valóság, s ebben a valóságban vigyáznom kell önmagamra, ameddig csak tehetem, mert másképp nem lehetek önmagam.

Sokat, nagyon sokat tanultam önmagamról általa. Épp ezért egyetlen percét sem bánom annak, hogy ismét mertem az érzéseimre hallgatni, még akkor is, ha ezek az érzések most egy időre az őrület arénájába vittek.

S a legfontosabb tanulság. Nem lehetek én a hunyó egészen addig,  amíg azért cselekszem őrültnek tűnő dolgokat, mert azt belső indíttatásból teszem. Mondjon bármit is az engem körülvevő cirkuszt éhező tömeg. Továbbra sem kívánok az emberi normáknak megfelelni. S ha ezen szemléletem épp az őrület arénájába visz, úgy majd megtalálom az onnan kivezető utat.

Et resurrexit tertia die...

Érdekes dolog a pszichológia. Eddig nagyon elvetettem, semminek néztem, de lehet benne valami. Hónapok óta nem vagyok képes szabadulni ettől a „depi vagyok, öngyi leszek” állapottól, és ennek csak részben oka az, hogy van néhány számomra nagyon fontos ember, akik folyamatosan hasonlókon mennek át, és hatással vannak rám. A Mester az egyik kifakadásomnál azt mondta végül, hogy ez már túlmutat azon, amiben segíteni tud, keressem meg az egyik közös barátunkat, akit én itt a Pszichológusnak neveztem el.

Szóval megkerestem őt, mert ő az egyetlen, akiben megbízom ilyen szinten. Nem, nem arról van szó, hogy a szarjaimat nem tudnám bárkinek elmondani, hisz itt ez a blog, ország-világ előtt elmondom, hogy mi van, de az tény, hogy a legtöbb ember véleménye számomra irreleváns, és a Pszichológus az egyetlen „szakember”, akinek elfogadom a véleményét. Neki tudok/merek teret adni.

Elgondolkodtató mindaz, amire rávilágít. Megdöbbentő volt, hogy miközben az elmúlt két és fél év során leástam önmagamban a gyökerekig, hogy megértsem a bennem lévő ok-okozati összefüggéseket, és pillanatok alatt összekapcsolom a jelenemet a múltammal, elfeledkeztem arról, hogy mi is az igazi probléma. Olyan, mintha fájna a belem, és bemennék az orvoshoz, hogy „doktor úr, vakbélgyulladásom van”, ami lehet egy ok, de kiindulásnak a tünet az érdekes, pláne ha a pszichémről van szó.

Vannak az embernek olyan titkai, amit még önmaga előtt is alig mer bevallani, mert valamiért szégyenteljes dolognak érzi, mert fél szembenézni vele, mert nem akarja önmaga szívét ezzel fájdítani, talán mind együtt. Az én egyik legnagyobb ilyen titkom, kimondom, mert itt az ideje, hogy kimondjam, az, hogy sóvárgok egyfajta szépség iránt. Aki ismer engem, kitalálhatja, hogy ez az eszméletlen erejű sóvárgás, és vele párhuzamosan önmagam belső megvetése, az a szintén ki nem mondott érzés, hogy undorítónak tartom magam, miért alakult ki, de most nem ez a lényeg. Tökéletesen látom a folyamatot, de a folyamat látása, bizonyítja az elmúlt időszak, nem vitt közelebb a probléma megoldásához. Amikor mindezt szavakba öntöttem a Pszichológusnak, reszkettem, alig bírtam kipréselni magamból a szavakat. Sőt tovább megyek, azt is kimondom, hogy mindig az ifjú, sudár, daliás szőke hercegek szépsége érintett meg gyerekként, mert ez a tény viszont, tökéletesen rámutat arra, hogy mi az a szépség, amit a srácokban vonzónak találok.

Az elmúlt két és fél évben többször elkanyarodtam ehhez a problémához, fontosnak tartottam, de ilyen szinten fókuszba nem helyeztem, mert a központi kérdés számomra az ok-okozati összefüggések feltárása volt. Most, hogy ezt ilyen formában megfogalmaztam, nagyon sok kérdés felmerül bennem.

Pl. jelen pillanatban nem tudnám megmondani, hogy mire vágyom jobban, arra, ami lehetetlen, hogy magam váljak ilyenné, vagy arra, ami kicsit lehetségesebb, hogy úgymond „birtokoljak” valaki mást, akiben felfedezem ezt a szépséget. A Pszichológustól azt is megtanultam, hogy tökmindegy mennyire irracionális egy vágy, mondjam ki, fogalmazzam, meg, mert az érzéseink nem racionálisak. Ezért jelen pillanatban nem az a kérdés, amin az elmúlt két és fél évben rengeteget kattogtam, hogy hogyan csináljak a lehetetlenből lehetségest, hanem az, hogy pontosan mi is az, amire vágyom. Ez az első, hogy ezt tisztázzam.

Azt sem tudnám megmondani jelen pillanatban, ami a múltra irányuló kérdés, hogy ez egy eredendő vonzalom bennem, vagy azért alakult ki, mert kellett valami (szélsőséges) ellenpólus, valami, ami kompenzálja azt rengeteg külső és belső elutasítást, amiben felnőttem. Lehet, hogy ez nem is fontos kérdés. Nem tudom. Abban az esetben, ha azt mondom, hogy a srácok felé való vonzódásomnak ez a legfőbb mozgató rugója (amiről fogalmam sincs, hogy igaz-e), akkor lehet érdekes ez a kérdés, mert akkor választ adna arra kérdésre, hogy eredendően vonzódok-e a srácok felé, avagy csak pszichésen alakult ki ez bennem. És amikor ilyeneken rágódok, akkor fel kell ismernem, hogy igaz volt az, amit a Pszichológus is sugallt, hogy múltam feltárása nem fogja megoldani, a jelenemet, és nem fogja meghatározni, hogy ki is vagyok.

Nem jó az, amikor részegen pengét szorítok az ütőeremhez, és azért akarom büntetni magam, mert úgy is csak egy szar vagyok, és csak az lehetek, szóval megérdemlem, hogy folyjék a vérem. És ez a vágy nem múlt el, bennem van, bár jó pár hete annak, hogy ez történt. Ezért is kerestem meg a Pszichológust, ez vitt el hozzá. Ehhez párosul az az eszméletlen nihil, ami hónapok óta körülvesz, hogy nem találom önmagam, hogy ki vagyok, hogy mit akarok.

A tesóm szerint az ember életének az értelmét akkor találja meg, amikor megtalálja azt a valakit. Ez a sok keresés, amin végigküzdöttem magam az utóbbi időben kialakított bennem egy olyanfajta alázatot, hogy ne utasítsam el csípőből ezt a nézetet. Lehet benne valami. Talán vágyom is rá. Talán majd egyszer…

És akkor elmúlt a föld és annak minden dicsősége...

Észrevettem, hogy van egy dolog, ami igazán csillapíthatatlan dühöt vált ki belőlem: amikor érzelmileg próbálnak manipulálni.

Különösen a nők – kezdve az anyámmal – imádják ezt a módszert. Amikor úgy próbálnak hatni rám, hogy lefestik, hogy ezzel vagy azzal, milyen fájdalmat okoztam, mekkora kárt okoztam, stb. Nos, tisztelt világ, szólok, ez bennem nem bánatot, együttérzést generál, hanem csillapíthatatlan dühöt. És nagyon elegem van már ebből. Sok volt, túl sok. Majd megbánom azt, amit úgy gondolom, meg kell bánnom. Így is okolom magamat elég szarért, nem kell ezt még tetézni. Ez az, amivel el lehet intézni, hogy az amúgy is nullához konvergáló önértékelésem darabokra essen szét.

Hadüzenet. Bárki, anyámmal együtt, még egyszer megpróbálkozik ezen módszer alkalmazásával rajtam, törlöm. Nem csak fészbúkról, hanem az életemből is. Nincs szükségem még egy elbaszott lelkiismeretre, épp eléggé tud vádolni a sajátomé is.

Miért vagyok egy gyáva szar? Miért nem vagyok képes megtenni? Miben bízom még?

Ahogy a Lány mondta volt mindig, "célozd meg a Holdat, és találd el a háztetőt". Na most megtaláltam azt, amikor a háztető a Holdig ér. Szerintem lesz vagy 10 év, mire ezt így eléneklem :D

2006. május 27-én megfogalmaztam valamit a szeretetről, ami akkor számomra egy hatalmas felfedezésnek tűnt. Bemásolom ide az akkori posztomat:

A tudós bevonult kastélyába. Éveken át agyalt azon, hogy mi a szeretet. Hatalmas okfejtéseket készített, levezetett mindent. Nagy művét összehasonlította régi korok szerzőivel és úgy találta helyén való.

Egy nap - kora reggel volt - valaki belépett a kastélyba. Érdekesek voltak ódon falai, a sok felirat, még több szimbólum, mind-mind a tudós kutatási területét: a szeretetet akarták leírni. Volt közöttük olyan, ami nagyon szépnek tűnt, más rettenetesen ijesztő volt. Meg akarta érteni és meg akarta élni a tudós gondolatait, aki nagyon készségesen és nagyon bölcselkedve hozta elő legsúlyosabb könyveit, éveken át csiszolt gondolatait. Igyekezett, átkozottul, de nem értette, tudósunk pedig nem vette észre, hogy ez neki fájdalmat okoz. Nagyon szerette volna megérteni, igazából a tudós miatt. Erre a tudós még inkább belelendült a magyarázatba, minden eszközével igyekezett, de ez csak tovább rontott a helyzeten, mert még érthetetlenebb volt mondani valója.

Az ablakon besütött a nap. Ő odament és kinyitotta az ablakot, felült a párkányra és fürdött a napfényben. A tudós nézte őt, nem értette. Próbálta megérteni, de nem sikerült. Könyv hegyek közé bújva próbálta megfejteni, levelet írt az összes hasonló tudós barátjának, hogy osszák meg vele véleményüket... aztán hirtelen rádöbbent: eddigi életében csak azt fogalmazta meg, hogy számára mit jelent a szeretet. Ő azért nem érti, mert neki talán egészen mást jelent.

A szeretet titka az, hogy föl tudom fedezni, hogy másiknak mit jelent, hogy úgy szerethessem őt, ahogyan az neki a legjobb.

Igazából ez, amit akkor megfogalmaztam, ténylegesen gyökeret vert bennem. És most rájöttem, hogy tévedtem mégis. Nem, nem értek egyet az öt évvel ezelőtti felismerésemmel, most már nem. Mert nem vagyok Isten, hogy lássam, mi jó a másiknak. Az a baj, azt veszem észre, hogy a legtöbb ember tényleg azt várja, hogy úgy szeressék, ahogy neki a legjobb, de ez így lehetetlen. Én csak úgy tudok szeretni, ahogy én tudok, és amit megtehetek, az csupán annyi, hogy nem azt várom a másiktól, hogy úgy szeressen, ahogy nekem a legjobb, hanem szeressen úgy, ahogy ő szeretni tud.

Eljuthatna oda az emberiség, hogy ez a felfogás mindenkié legyen? Én fürkészem az embereket, és igyekszem élvezni mindenkinek az egyedi színét. És van is. Ez olyan hihetetlen. Olyan jó, ahogy mindenkiben felfedezhetem azt, aki ő, és élvezhetem, de ez igényli a nyitottságot. Azt a nyitottságot, ami szerintem a gyermekek sajátja. Azt a nyitottságot, amiben nem elvárom a másiktól, hogyan szeressen, hanem felfedezni akarom a másikat. És ezzel eljutottam a gyökér problémáig. Végső soron ennek a nyitottságnak a hiánya az, amiért egyszer és mindenkorra meguntam a felnőtteket. Ők azok, akik naivnak tartanak engem, de ezzel csupán önmaguk korlátoltságát juttatják kifejezésre. Önzőek, pokolian önzőek, mikor meghatározzák, hogy hogyan lehet őket jól szeretni. E meghatározással ugyanis pont a lényeget zárják ki.

A tudós csak tudós marad, és csak akként tud szeretni, aki belép hozzá, az is csak önmaga módján tud szeretni. A kérdés tehát az, hogy vajon mindkettőjükben megvan-e a nyitottság, hogy felfedezzék egymást, vagy csupán egy, vagy kétoldalú elvárás listák találkozásáról van szó? És tény, ami tény. Amikor, öt éve, e sorokat leírtam, még bennem sem volt meg ez a nyitottság.

Sötétség vesz körül. Azt hiszem, egy álomért, túl sok mindent feláldoztam… de ilyen vagyok, és megtenném újra és újra. Legalább kiderült, vannak még álmaim. Bár nagyon mélyen odabent. És igen, vágyom ennek az álomnak a megvalósulására. Nem félig-meddig, vagy olyan kompromisszumosan, hanem teljes valójában. És ha nem sikerül, és nem valósulhat meg, úgy nem érdemli meg az Élet, hogy a részese legyek.

Mégis, úgy érzem, el kell engednem azt, aki által ez az álom megvalósulhat. Mert felemészt, mert vakká tesz, mert már nem látok mást. És ez borzasztó. Ez olyan, mintha folyamatosan előttem lenne az, amire vágyom, de sohasem kaphatom meg. Illúzió.

És látni szeretnék újra mást is. Más érzelmi nézőpontokra vágyom. Színekre, szagokra és ízekre. Szeretnék újra szabad lenni, és nem egy illúzió rabja.

Buta vagy, ha azt hiszed, hogy a bizalomnak csakis a hűség a mércéje, de sajnos túlságosan korlátolt vagy ahhoz, hogy ezen átláss. A bizalomnak a hűség csak egy nagyon felszínes mércéje, ennél sokkal mélyebb rétegek vannak, amiket ezen az úton, amin jársz, soha nem fogsz megismerni. Mondanák, hogy csupán korod okán bírsz ily felszínes látással, de már megtapasztaltam, hogy a mély rétegekbe való behatolás igénye születési adottság. Vannak álmaid, de sem hited, sem bizalmad nincs ezen álmok eléréséhez, sőt, elképzelésed nincs arról mi az: önzetlennek lenni. Csodálatos az, aki szerethető benned, de ezt a személyt még önmagadtól is elzárod. Én kopogtattam az ajtódon, de te nem nyitottad ki, s a kezem már megsebzett a sok kopogástól. A szívem még inkább. Szembe kell néznem azzal a ténnyel, hogy ha egy ajtót nem nyitnak ki előttem, akkor tovább kell lépnem.

Mi a teendő akkor, ha nem tudom elfogadni, hogy a világ, az élet, az ember olyan, amilyen? Az embereknek, akik körülvesznek, végül is vannak céljaik, álmaik, vágyaik és jövőképük, ami felé tartani akarnak, de vajon mit tehetek akkor, ha nekem ilyen nincs?

Azt hiszem, nem vagyunk képesek elfogadni a lét komplexitását, és ezért mindenáron egy lineáris dinamikába akarjuk beleszorítani önmagunkat, hogy olyan kiszámítható legyen. De az olyan uncsiiiiii, semmi érdekes nincs benne.

Elfáradtam, nagyon. Menni szeretnék innen. De profundis clamavi ad te Domine.

Akármit is mondasz, akárhány pszichológus szakvéleményét tolod az orrom alá, én, fejlődésem során, leginkább apucika „szerető” gondoskodásának köszönhetően, megrekedtem bizonyos kérdésekben. Olyan, mintha énem egy része nem csiszolódott volna ki, nem nőtt volna fel velem együtt. Még mindig bennem él a kisfiú, a kiskölyök, akit szó szerint szarrá aláztak.

Évek, évtizedek mentek el. Megismertem az okosak okosságát és a bölcsek bölcsességét, de ez a kissrác mindvégig bennem maradt, s mikor itt volt az ideje, bemutatkozott nekem: „Heló, itt vagyok.”

Ő uralja bennem mindazt, ami a szerelem és a szexualitás. És kő keményen uralja. Nagyon sok időnek kellett eltelni, hogy minderre rájöjjek. Azonban van egy probléma, ez a kisfiú bennem nagyon fél, nagyon elveszett, és nagyon ritka az, hogy képes megbízni bárkiben is. Leginkább a hasonlókban tud megbízni, akik szintén kisfiúk. Már értem, hogy miért mindig tini srácok mozgatták meg a belső világomat. Ez az oka. Nem más.

Ítélj. Várj, rosszul mondom. ÍTÉLJ!!! Mond ki felettem az ítéletet, hogy egy deviáns seggfej vagyok. Hogy ez nem normális. Ez van. Nem tehetek róla. Nevezz pedofilnak, nevezz bármilyen fosnak, én ilyenné tétettem. Ezzé faragott az élet nevű lófasz. Szerelmet és vonzódást igazán csak ezekért a 15-16-17 éves tini fiúkért tudok érezni.

Na, kérem tisztelettel. Ez a MEGOLDHATATLAN PROBLÉMA. Nem csak azért, mert köztem és köztük az életkori sajátosságok miatt áthidalhatatlan szakadék van, hanem azért is, mert ott állsz, és minimum egy zsoldos hadsereg erejével fogod védeni a „szegény és ártatlan” kölyköket tőlem, a deviáns seggfejtől.

Hívd a gondolatrendőrséget. Szeretném, ha méltónak találnának a Szeretetminisztérium meglátogatására. Jöjjenek, és öljenek meg bennem mindent. Jöjjenek, és vigyenek a százegyes szobába, ahol a legrosszabb vár rám, ami csak létezik. Hogy kijőve onnan, tisztelettel és áhítattal nézzem a normáitokat, hogy megítéljek mindent, ami e normától eltér. Hogy beszéljek politikáról, meg nyakkendőkről, meg golfról, meg bridzsről. Hogy szeressem Nagytestvért.

Ezt a blogot 2010 májusa óta írom. Volt akkor egy megérzésem, hogy elegem van a felnőtt világból. Persze akkor még a Zabhegyező olvasása volt rám mély hatással, és az ihlette meg a blog címét és az első posztjaimat.

Másfél év után, úgy érzem, sokkal mélyebbről jön ez az egész lázadás a felnőtt világ ellen. Exupery szavait idézném: Erre aztán nem beszéltem neki se óriáskígyókról, se őserdőkről, se csillagokról. Alkalmazkodtam hozzá. Bridzsről beszéltem neki, meg golfról meg politikáról és nyakkendőkről. Az illető fölnőtt pedig nagyon örült neki, hogy ilyen okos emberrel került ismeretségbe.

A problémám nem a felnőttekkel, mint bizonyos életkort betöltött emberekkel van, hanem a felszínességgel. Igen, azzal a felszínességgel, ami az egész világunkat jellemzi. Szintén Exupery:

Csak a fölnőttek miatt mesélem el ezeket a részleteket a B-612-es kisbolygóról, és a számát is csak miattuk árultam el; a fölnőttek ugyanis szeretik a számokat. Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek. Sosem azt kérdezik: "Milyen a hangja?" "Mik a kedves játékai?" "Szokott-e lepkét gyűjteni?" Ehelyett azt tudakolják: "Hány éves?" "Hány testvére van?" "Hány kiló?" "Mennyi jövedelme van a papájának?" És csak ezek után vélik úgy, hogy ismerik. Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: "Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok..." - sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: "Láttam egy százezer frankot érő házat." Erre aztán fölkiáltanak: "Ó, milyen szép!"

Felszínesség. Körülvesszük magunkat mennyiségekben kifejezhető ismeretekkel, mert azt gondoljuk, hogy a számok objektív tudást adnak. És beszélünk az ily módon objektívnek vélt igazságainkról.

Akármelyik barátommal ülök le beszélgetni, ő érdekel. Hogy milyen gondolatai vannak, vagy mitől fél, vagy mit szeret, vagy mire vágyik igazából, milyen álmokat sző. Jó hallani ezeket. De még egy idegentől is ez érdekel. Ezekről a dolgokról jó dolog beszélgetni. A politikáról, vagy az autókról, a fociról, a csajokról, vagy a pasikról számomra dög unalom. „Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés” mondta volt Kazinczy.

Igazából nem a felnőtteket untam meg, hanem az engem körülvevő felszínes világot. „Akinek füle van, hallja meg.”

Ui.: Bocs mindenkitől az eltűnt kommentek miatt. A nagy freeblog összeomlásból azokat sajnos nem sikerült visszaállítani.